Kaptam egy messenger üzenetet pénteken. Kellene írni beszámolót, neked van hozzá kedved? Háát.. Az enyém „marás” lesz és hosszú. Az jó, vállalod? Vállaltam. Na ez lett az, olvassátok!
A statisztikák és számok kedvelőitől ezúton kérek elnézést, nem készültem olyan adatokkal, hogy hány métert másztak a versenyzők, mennyi munkaóra ráfordítás volt a szervezőknek eljutni a versenyig, hány fok volt az átlaghőmérséklet (egyébként mindegyikre a sok a helyes válasz), de pár belső információ kiszivárogtatásra kerül azért.
A szervező csapat egy része, köztük én is, már péntek reggel elstartolt Eger városába. Ott aztán két helyszínen zajlottak előkészületek utolsó fázisai. A falon a kötéltechnikában jártas srácok kiépítették a standokat, elvégezték a fal veszélytelenítését (értsd: a mozgó kődarabokat leverték a falról) és bemászták (azaz kitalálták) a döntő utakat. Mindezt kb. hőségriadóban és úgy időzítve, hogy még véletlenül se árnyékos falon végezzék ezeket. Nem túl bölcs, de legalább fokozottan edzés értékű. Eközben a helyi erők főhadiszállásán, a Nyomdában, pontosabban a kerti fa árnyékában, kevésbé megerőltető feladatok vártak a B csapatra. A megérkezés pillanatában eldőlt azonban, hogy itt is lesz nehezítés. Egy végtelen cuki és pihe-puha bébi cica személyében, akinek a folyamatos szórakoztatása és simogatása legalább egy, olykor több fős személyzetet igényelt. Mindenesetre két macskázás és „home office”-ozás között azért a végső simításokat is sikerült abszolválni.
Magasság jelölő körök és számok kivagdosása és összeragasztása, a versenypólók szitázása és hajtogatása, illetve a rajtcsomagok összeállítása. Azaz csak majdnem. Ez utóbbi helyett egy időre a macskázás vette át a fő szerepet. A rajtcsomagba ugyanis rajtszám is kell. Azt meg ki kell nyomtatni. Jó, de ahhoz kellene a fájl. Ki töltötte fel a közös mappába? Senki. Első „Upssz!”. Ilyen se volt még, de Vivi vészhelyzeti telefonhívásai után mondhatni hipp-hopp meglettek az adatok és a minta grafika. Ábel elkezdhette a ctrl+C ctrl+V műveletet és nemsokára jöttek is rajtszámok, hogy újabb vagdosás után mehessenek a tasakokba. Még egy kis macskázás után a csapat egy része megcélozta a szállást, a lányokkal pedig elmentünk bevásárolni az esti vacsorához. 30 főre. Grill vacsora. A nap legnehezebb projektje (a hajnalban felkelést leszámítva), de legalább volt bevásárló lista.
A szállás egy meg nem nevezett helyen, elképesztő naplementés kilátással, egy szőlőültetvény szomszédságában volt, valahol Eger területén (hűű, milyen titokzatos!), Szilviéknél, akik nagylelkűen befogadták a népes társaságot a „farm”-jukra, ahol a kanapék és matracok, illetve a sátrazás opciók mellett a bevállalósabbak a szabad ég alatt tölthették az éjszakát az egyik rendezvény sátor alatt. A bevállalósságot ebben az esetben az jelentette, hogy a valószínűleg esni fog az eső mellett arra is van esély, hogy állati társaságod is lesz a hálózsákban. A klasszikus kutya-cica kombón túl ugyanis báránnyal (aki tuti kutyának képzeli magát és ottlétünk alatt lelegelte a kerti napraforgók felét, pedig az állítólag nem is finom, csak ő ezt valószínűleg nem tudja) és pónikkal is kedveskedtek a házigazdák (fun fact: Dió kutya tényleg befeküdt a fiúk közé).
A szállásra érkezve megtudtam, hogy betegség miatt egy fő mínuszban vagyunk (remélem, hogy azóta már minden oké!). Második „Upssz!”. Mint HR-es és beosztásért felelős, ez kissé rosszul érintett, de azonnal kiderült az is, hogy „No para, Mara!” (muhahaha, ez örökre vicces marad? ), van helyi beugró. Elkönyveltem a mázlit és megoldottnak tekintettem a mégsem upssz-ot. (Ekkor még nem esett le, hogy ez még csak részmegoldás és félig mázli, de erre majd később visszatérünk.)
Este 10-re megérkeztek a stáb utolsó tagjai is és kezdődhetett az eligazítás. A hétvége menetrendjének átbeszélése és az „Ugye mindenki tudja mi a feladata? És ha nem, akkor kitől kérdezzen, kit keressen?” rész alatt megtörtént a szervezői pólók és staff badge-ek (ezt csak azért emelem ki, mert én csináltam és azon túl, hogy mennyire menő lett (és szerintem hasznos is), amíg ki nem derült, hogy ezt én csinálom, fogalmam sem volt, hogy ilyen létezik egyáltalán) kiosztása. Aztán sorban állás a fürdőszobáért és nyugovóra térés. Előbb-utóbb. Vagyis inkább dínomdánom után.
Reggel 6-kor ébresztő, irány a fal. Menetrend szerint 7:20-kor kezdetét vette a rendezvény központ felépítése. Sátrak, padok, asztalok, babzsákok, napernyők, molinók, kordonok, standok, kötelek. Minden a helyére került. Időre. Közben elkezdtek érkezni a versenyzők, a regisztráció elkezdődött. 9:40-kor pedig a biztosító emberek is elfoglalták helyüket és elindultak a falon az első mászók, hogy a következő közel 10 órára birtokba vegyék a Dobó-bástyát.
A versenyzőknek felső biztosítással kellett megmászniuk két utat. Erre utanként 7 perc állt rendelkezésre, a mászások között 7 perces pihenőidővel (és 3 perces felkészüléssel – bekötözködés, cipő felvétel). Ebben az évben két újítás is volt: középdöntő beiktatása és 18 éven felüliek esetében saját biztosító ember választási lehetőség felajánlása. Előbbi azt jelentette, hogy akik a rendelkezésre álló időn belül mindkét utat top-ra (azaz végig) mászták, illetve a csoportjukban a legjobb eredményt érték el (a két úton összesítve a legmagasabbra jutottak), egy harmadik, „kvalifikációs” utat is másztak a döntőbe jutáshoz. A második változtatás keretében a versenyzők a nevezéskor dönthettek úgy, hogy szervezői biztosítás helyett egy másik versenyző vagy kísérő fogja biztosítani őket. Sokan éltek is a lehetőséggel.
Az időjárás az előrejelzésekkel ellentétben, amik a különböző weboldalakon a csapadéktevékenység szinte összes lehetséges formáját (zápor, zivatar, felhőszakadás) egyszerre irányozták elő, végül igencsak kegyes volt hozzánk. Talán túlságosan is. Az „ezer és egy fok” volt csak kissé mondható túlzásnak. De mászókat ilyesmi nem riaszthat el. Csak a villámok. (Még erre is visszatérünk!)
Napközben kisebb „Upssz!”-okkal (hangtechnika miatt el nem induló mászóknak másik idősáv keresgélése, lebetegedett saját biztosító helyett szervezői biztosító ember beállítása), de ütemterv szerint lementek a fordulók. A mászók másztak, a versenybírók bíráskodtak, a biztosítók biztosítottak, a fotósok fotóztak, az izoláció és középdöntő irányítók menedzselték a mászókat, a kísérők szurkoltak.
Miután az utolsó versenyző is megmászta az útjait, jöhetett újra a feladatkörtől független és mindenkinek közös meló: a helyszín bontása. A hangtechnika és minden, ami könnyen mozgatható vissza a furgonba. Közben a döntőbe jutottak sorrendjének megállapítása és a döntő utak feljelölése, majd végül biztonsági okokból a standok leszerelése.
Itt térnék vissza a 2. számú „Upssz!”-ra, azaz a mínusz egy emberre. A döntős versenyzők indulási sorrendjének összeállítása közben végre leesett, hogy éppen azt a szervezőt beosztottam 2-szer is 1-1 órára biztosítani vasárnap. „Upssz! 2.1”. A potenciális beugrók száma vasárnapra kissé lecsökkent (mivel a rendezvény második napjára a szervező csapat egy része már nem tudott maradni) és az egyik telekocsi két utasát is sikeresen beosztottam valahogy ebéd utánra („Upssz!” 3?), annak ellenére, hogy tudtam róluk, hogy amint lehet, indulniuk kell vissza Budapestre. Őket előre kellett kavarni a 10 órai fordulóba és közben leakasztani beugró biztosító embert. Szóval komoly logikai feladvánnyal találtam szembe magam. A helyes megoldás végül csak órákkal később született meg, azzal a kompromisszummal, hogy Attit magammal rángattam egy dupla műszakos biztosításba az utolsó két fordulóra.
A helyszínbontás után irány vissza a szállás. Újabb sorban állás a fürdőszobánál. Kriszti hívogatja a döntőbe jutottakat, a gratuláció mellett informálva őket az izolációba vonulásuk idejéről. Én sakkozok a beosztással. Eközben a csapat férfi tagjainak egy része megunva a várakozást, a „full panorámás” frissítő kerti zuhanyzó mellett dönt. A „full panorámás” megoldás alatt egy oldalfalak nélküli, földből kinőtt zuhanyfejet kell érteni a kert végében. Panoráma mindenkinek. A zuhanyzónak. A kerte. És a nem zuhanyzóknak. A zuhanyzóra. Rövidebb sor és esti show műsor. Dupla öröm. Legalábbis a sorban állóknak.
Miután mindenki összekapta magát, ismét rövid eligazítás Mátétól (többek között arról, hogy akiknek másnap hadra fogható állapotban kell majd lenniük, ők mértékletesen éljen a helyi borvidék kínálta lehetőségekkel, különös tekintettel a biztosító emberekre), aztán irány a Szépasszony-völgy.
A jól megérdemelt vacsora elfogyasztását követően Tomi vezényletével a már-már hagyománynak tekinthető lógóversenyen végre használatba vételre került a „golyó” is. Kreatív (lábkulcs, vádliakasztás) és meglepően hatékony megoldások is születtek, 1 perc 47 másodperces legjobb eredménnyel. Akik a kedves olvasók közül kipróbálták már akár egy ujjerős lógóversenyen, akár a Gravity-ben (igen, ez itt a reklám helye), hogy hányadik másodpercnél nyílik le a kezük (,lábuk?!) az óriás fagolyóról, azoknak van összehasonlítási alapjuk a közel 2 perces idő megközelíthetőségéről. Vagy inkább megközelíthetetlenségéről. A kéz nélkül és fél kézzel verziók esetében csak az ötlet megszületésénél voltam jelen. Hogy gyakorlatban megvalósításra került-e valamelyik, annak nem jártam utána. Mindenesetre tapasztalatom szerint van az a bormennyiség, ami kellő motivációs alapot teremt az ilyesmire ujjerős körökben.
Egy kisebb, pihenni vágyó csapattal fél 11 körül a „Sétáljunk vissza, jó lesz levezetésnek!” lendülettel nekivágtunk a hazaútnak. Sikerült is hozni az 1 órán belüli szintidőt. És mivel a váron is átvágtunk, végre a normál úton – azaz ebben az esetben lépcsőn – történő megmászását is kipipálhattam. Korábban 2 alkalommal is segítettem, de eddig egyszer sem sétáltam fel a tetejére.
Másnap sátorbontás és pakolás után 8 órakor már újra mindenki a falnál volt. Tettre készen. Kipihenten. Főleg tettre készen. Megkezdődött az építkezés. 9 órától érkeztek a versenyzők az izolációba vonuláshoz, 10 órától pedig újra indultak a mászások. A döntőben mindkét falszakaszon 1-1 utat kellett mászniuk a versenyzőknek. Az utak 10+TOP pontból álltak, melyeket sorrendben kellet érinteni, kézzel, 10 perces szintidő alatt.
Nagy versenyfutások az idővel, nagy szurkolások. Izgalmak, hogy lesz-e „pacsizás” (ugyanis a 8. számú pont közös volt a két útban a várfal peremén, így ott összefuthattak volna a versenyzők egy ilyenre, ha egyszerre érnek oda). Közben félidőben szervezői oldalról nézve extra izgalmak is közeledtek – a feltámadt szél és a fal felé tartó nem túl bizalomgerjesztő sötét felhők képében. A férfi versenyzőknek így a hőséggel már nem kellett megküzdeniük, csak a másodpercekkel. Illetve Máténak a gondolattal, hogy cikázó villámok esetén milyen B-terv lépjen életbe. Végül egyiket sem kellett bevetni. Szerencsére (vagy ha jól értettem, akkor inkább valamilyen helyi mikroklímának köszönhetően) kb. 10 csepp esővel sikerült megúszni a rendezvényt.
A „Jó lenne szárazon elpakolni mindent” jeligére egy villámgyors sátor- és helyszínbontás következett. Közben számolódtak az eredmények, íródtak az oklevelek, készült a dobogó, lekerültek a standok. Az utakat jelölő számok leszedésére segítőként pár döntős versenyző is becsatlakozott a munkálatokba (köszi srácok ismét!). Minden a furgonba és kocsikba került terv szerint, szárazon.
Az eredményhirdetés is a verseny kiírás menetrendjének megfelelően kezdődött. 4 kategóriában – ifi lány és fiú, illetve felnőtt női és férfi – kerültek díjazásra a versenyzők.
Idén egy összetett első helyezettnek járó kupa is kiosztásra került, melyet Vályi Gege vihetett haza.
Gratulálok minden versenyzőnek és köszönöm a szervező csapatnak a motivált hozzáállásukat és a profi munkájukat! Találkozzunk jövőre is!
Ui.: ne feledjétek a rendezvény egyik fontos tanulságát: az alkoholos filc alap kellék minden rendezvényen! (Nekünk az első napon nem volt. Hiányzott. Nagyon. Mint az árnyék a napos falon.)
