A tavasz első hosszúhétvégéje a mászó szívekben nem csak az ünnepi megemlékezést rejti magában, hanem egy egyszerűbb, de annál őszintébb örömet: éljen a magyar nemzeti mászónap! Nem tagadom, hogy részünkről a lelkes várakozás inkább az utóbbinak szólt, persze azért az ember kollektív tudatában ott lappang a nemzeti identitás és szabadságvágy, amiről szólna március 15. Ezt a szabadságvágyat a magyar mászóközösség oly formában éli ki, hogy kihasználva a szünidőt, távoli napsütötte sziklákon kicsit belefeledkezik a múltba és jelenbe, és tettre készen áll a jövő elé. Mi is mászásra készen startoltunk el Mátéval kora délután a pénteki munkából, hogy kiszakadjunk pár napra a tér-idő fogságból.
A közösségi összetartozás érzése a határ előtti utolsó benzinkúton érintett meg minket, mikor a sorban állva, ismerős mászóarcokkal futottunk össze a pénztárnál. Lelkesen integettünk egymásnak, váltottunk pár szót, hogy ki merre fogja meghódítani a sziklákat. Péntek este van, de a „bálder” termek helyett mindenki dél felé vette az irányt, egy nagy reményű hétvégére. Sikeresen teletankolva az autót, tovább hajtottunk mi is a határ felé, hogy visszatekintve kis hazánkra, megszépüljön minden a romantikus távolból. A határátkelőnél újabb ismerős mókuscsapatba botlottunk, majd viszonylag könnyedén át is értünk a horvát oldalra.
Jó társaságban repül az idő, négyesben utaztunk Agócs Tomival és Fannival, felváltva szólt a Kaláka és a progresszív metál a kanyarokban. Laza 8 órás vezetés után megérkeztünk a megadott címre Rovinjba, ahol is többszöri próbálkozásra, de sikerült bejutni az apartmanba. Kedves helyi néni, akivel „ich habe hébe-hóba” megértettük egymást német activityben, átadta a kulcsokat és jóéjszakát kívánt. Mi is úgy éreztük, hogy eléggé meggyűrődtünk az úton, laposakat pislogva gyorsan otthonossá tettük a szállást, majd nyugtázva a napot, lefeküdt mindenki aludni, hogy érleljük magunkban a másnapi motivációt a sziklára.
Következő reggel ráérősen keltünk, aztán megnyitva az internetes csatornákat, végtelen mennyiségű információ zúdult ránk: a másik két autóból, akik szintén pénteken indultak, az egyik Rijeka közelében lerobbant az éjszaka. Gáborék egy fizetőkapunál észlelték a bajt, miután lelassítottak és a motor természetellenes füstöt eresztett magából. Ezután még eljutottak a következő benzinkútig, ahol megpróbáltak hűtővizet önteni a tartályba, ami alul ki is folyt. Mi ez idő alatt már az igazak álmát aludtuk… a másik autó utasait, Dórit és Szabit, akik később értek le, mint mi, sikerült elérniük, hogy mentőakciót szervezve, a cuccokkal együtt átvigyék őket a szállásra. A lerobbant kocsit trailerrel bevontatták Rijekába – azt gondolná az ember, hogy ennél már nem jöhet rosszabb.
De aztán kiderült, hogy a másik apartmanban konkrétan nincsen fűtés. Ami a horvát nyaraló szezonban még érthető is lenne, most viszont egy nem működő légkondi és egy kis termo ventilátor szolgáltatta volna a meleget az éjszakai mínuszokban, de az lecsapta a biztosítékot. Így szinte 0 alvással, fagyoskodva vészelték át a többiek az éjszakát, reggel pedig hiába magyarázták az ottani helyi néninek, hogy nicht fűtés, nicht euro, ő még annyit sem akart megérteni belőle, mint akivel mi találkoztunk. Ezek után kissé magas vérnyomással és hangerővel váltak el szállásadójuktól, és cuccoltak át hozzánk, akik próbáltuk követni és feldolgozni az eseményeket.
A jó közösség abban mutatkozik meg, hogy számíthatunk egymásra. A sok egyesületi év alatt mi is megtapasztalhattuk az ujjerős összetartozás erejét. Most sem volt kérdés, hogy a srácok a késő esti megérkezés után tettek még egy plusz 3 órás trippet, hogy a többiek ne maradjanak az út szélén kutyával és gyerekkel, másnap pedig a megszerelt autót is el tudták hozni Vörös Tomiék, akik szombaton jöttek utánunk. A két apartmanból pedig végül 1 lett, sok jó ember kis helyen is elfér – ugye. Ezek után, hogy mindenkinek sikerült találni egy ágyat, és kicsit lenyugodtak a kedélyek, a csapat kialudt része összeszedelődzködött a szezon első igazi mászására (a másik része meg hogy kialudja az izgalmakat).
Rovinjtól nem messze van egy sűrű erdővel borított, dombokkal tarkított öböl, ami fjordszerűen húzódik be a szárazföldbe. Limski kanal már a képek alapján is megnyerő hely, de mikor letettük az autót a 3. számú parkolóban, elakadt a szavunk a látványtól. Szikrázó napsütés, a türkizkék tenger alattunk, és körben mindenhol csak örökzöldek… mi ez, ha nem a szabadság? Felvillanyozva vágtunk neki a kisebb ereszkedésnek a fennsíkról, és pár perces séta alatt már a sziklák tövében tátottuk a szánkat. Az aranysárga mészkő hívogatóan tornyosult előttünk: 40 méteres falak, egybefüggő táblák, végtelen áthajlások. A sportmászás esszenciája. Hát, ezért jöttünk mi ennyit, hogy eggyé válhassunk a földtörténeti múlttal, megtapasztalhassuk az elemi erőket, amik megformázták a hegyek arcát, és kicsit megérthessük, hogy mi csupán egy csepp vagyunk a tengerben. Hátrahagyva minden hétköznapi gondot, már bontogattuk is ki szorgosan a köteleket, hogy a jelenre koncentrálva éljünk a pillanatnak.
Kis csapatunk páratlan főből állt, kedves Máté alias gigacomb partim, kire számíthatok jóban-rosszban, kivéve a sportmászásban, inkább a kilométereket gyűrte aznap két keréken, mint a fokozatokat függőlegesben. Ez sem jelentett akadályt a felhőtlen mászásnak, tényleg az a jó ezekben a szerveződésekben, hogy az emberek nyitottak és mindig találsz magadnak valakit, aki felszurkoljon a kötél végéről a fal tetejéig. Így forgóban, párokat váltva még több alkalom is adódik a közös kommunikációra. Nem csak egymásra vagytok szorítkozva a 60 méteres köldökzsinór két végén, hanem az egész nap azzal telik, hogy mindenki mindenkivel beszélget, mászik, jól érzi magát. A hétvégét egy felhőtlen mászókirándulásként jellemezném: nem a keserves küzdés volt a cél és a határok feszegetése, hanem a mászás színtiszta szeretete és szépsége. A szektorban szinte csak mi voltunk és az elringató nyugalom, mint a tenger csobogása – mindenki el tudott merülni közben kicsit saját magában is.
Ahhoz képest, ahogy indult, remek első napunk volt. Nagyon változatos volt a kő, a „nájsz dihedrálok”-tól kezdve a „bjútiful slab”-eken át, a barlangból felsarkazós boulder beszállókig. Mindenki a saját komfortzónájában mozgolódott, magával ragadott minket az utak és a mozgás dinamikája. Csak akkor vettük észre, hogy eltelt a nap, mikor elkezdett sötétedni. Az utolsó átszerelést már szürkületben sikerült abszolválnom, de még egy pillantást vetve a pislákoló tengerre, teljes békében ereszkedtem alá a kötélen: ez egy jó nap volt. Sötétben kaptattunk vissza a kocsiig, közben elmerengtünk a fák közül kibukkanó holdon, majd visszaautókázva a szállásig, csatlakoztunk a többiekhez a viszontlátás örömére és közös kajálásra.
A következő nap két másik falat is meglátogattunk, sajnos az első nem volt egy nyerő választás. Ugyanúgy a Limski öbölbe mentünk, de a B szektor közvetlenül egy 2 sávos autóút mellett kezdődik, és az előző napi tenger morajlása helyett csak a folyamatos forgalmat hallgattuk. 3 út után el is ment tőle a kedvünk, miután úgy éreztük, inkább korcsolyázunk, mint mászunk a falon, és a rozsdás nittek sem győztek meg minket róla, hogy ezért érdemes lenne itt erőlködnünk. Így összecuccoltunk és tovább indultunk a D szektorba.
A 2-es parkolóig vezető út már előre mutatta, hogy ez sokkal vadregényesebb lesz, mint a B rész. Kavicsos erdei ösvény vezetett az autós pihenőig, ahonnan 5 perc sétával le is értünk a falhoz. Itt annyira nem látszott a tenger, mint az előző napi panoráma helyről, és maga a fal is inkább emlékeztetett egy többkötélhosszas út beszállójára, mint sportmászó szektorra. Befelé dőlő, tagolt táblák sárga virágos párkányokkal, hullámzó pocakok, éles lyukak és végtelen zsebek, amikből gyíkocskák kacsintgattak vissza. Teljesen más mászóstílus mint előző nap, de ugyanakkora élmény, hosszú és kimerítő utak. A standokból festői látvány tárult elénk, most nem szemből, hanem oldalról látszott az öböl.
Azt hallottuk erről a szektorról, hogy néhol kijárnak a nittek a falból, de szerencsére mi ilyet nem tapasztaltunk. Itt is kifulladásig másztunk, aztán vissza a bázisra, várt a meleg vacsora. A csapat másik fele inkább Rovinjt választotta napközben egy kis mászásra, városnézésre. A tengerparti egykori bánya falai is tele vannak varrva nittekkel, ahol lehet élvezni a naplementét és a hullámokat. Este mindenki élménybeszámolót tartott, kicsit éltük a közösségi életet, és kellemesen elfáradva az egész napos aktivitástól, nem húztuk sokáig a bulit, mindenki ment aludni. Hétfő az utolsó teljes mászónap, tartalékolni kell az energiákat.
Közös megegyezés alapján harmadik nap visszamentünk a C szektorba, mert mindenki szerint az volt a legszebb. Aznap szinte teljes volt a csapat, Máté megint elment tekerni Rovinj körül, de kiérdemelte, hogy előző nap minden erejét megfeszítve asszisztálta a mászásomat a két másik szektorban. Gabival kerültünk párba, akivel korábban még nem volt alkalmam együtt mászni, de hamar egymásra hangolódtunk, és kölcsönösen bíztattuk egymást a kritikus pontokban. Megérte visszamenni aznap is, mert annyi út van, hogy még így se sikerült kipipálni mindegyiket. Agócs Tomi rádobott újabb próbákat egy roppant atletikus és ledurrantós áthajlással büszkélkedő 7b+-ra, és végül sikerült is neki egyben kitolnia. Különlegessége az útnak, hogy van benne egy ragasztott fogás is, pont az áthajlást követően, ahova egy kecses sarkazó mozdulat után tudsz feljutni, amiből kilendülve egy dinamikus ugrással már meg is van a kunszt, csak találd el a két ujjas kis repedést… alulról rendkívül izgalmas volt nézni, de nem lettünk volna Tomi helyében.
Jó hangulatban telt ez a nap is, mindenki a maga tempójában élte a sziklát, kihoztuk a maximumot – az estéről nem is beszélve. Utolsó vacsoraként mindenki betette a közösbe, amije maradt, az est fénypontjaként pedig friss házi tésztát gyúrtunk, nyújtottunk és szaggattunk, mint egy igazi olasz család. A vacsora további részéről nem kívánok nyilatkozni, azok tudják milyen egy igazi Ujjerős buli, akik már részt vettek rajta, akik pedig nem, itt az ideje, hogy kipróbáljátok. Másnap a kicsit megfáradt és elcsigázott csapat még eltöltött egy chillezős napot Rovinj óvárosának macskaköves utcáin csalinkázva (mi Mátéval ugyanezt bringázva), és kora délután elindultunk hazafelé, hogy útközben nosztalgiázva felemlegessük, milyen jól alakult ez az isztriai hosszúhétvége.
Előre várjuk a következőt!
Szántó Kató
