Emlékeim szerint ez az első olyan beszámolónak tekinthető hosszabb irományom, ami nem versenyről szól, „csak” egy kellemes hétvégéről, ahogy a mászás is az első olyan sportom, amit nem versenyszerűen csinálok. Senkit ne tévesszen meg, ha mégis találkoztunk már versenyen, becsszó szórakozás céljából neveztem be 😊
Tehát van ez a sziklamászás, amit nem túl rég, nem is olyan jól, de mégis nagy örömmel végzek, miként lehet ilyen feltételek mellett kimaxolni egy hosszúhétvégét? Nehezítő körülmény, hogy egyáltalán nem ismerem még a népszerűbb helyeket sem. Vagyis kerítenem kell egy mászható sziklát, örülni, ha van a környéken szállás és valahogy megoldani, hogy amíg hazaérek ne haljak éhen. Rövid checklist, de minden pontja kihívás. Mivel nem csak tudatlan, de lusta is vagyok, így lássuk be a legegyszerűbb, ha nyomok egy „Going”-ot a Kotecnik nyárnyitó eventre, aztán lesz ami lesz. Párom nincs, fuvarom nincs, sátram van, kötelem van, nagy baj nem lehet, másztak már kevesebbel is. Végül indulás előtt pár nappal sikerült teleszerveződnie a kocsinak (igen, 3 fő bőven elég) Vivivel és Timivel, aki csodával határos módon ráadásul bevállalta, hogy nem hagy egyedül sétálgatni az erdőben és mászik is velem!
Nagy lendülettel és továbbra is megalázóan felkészületlenül vágtam neki a pénteknek, gondoltam utolsó pillanatban elegendő pótolni az elhagyott gázrózsámat, bevásárolni a szükséges 6 tonna kaját és lecsekkolni, hogy egyáltalán melyik országban van ez a Kotecnik. Aki már szerepelt korábbi évadban itt most bátran kinevethet, de nem igazán akartam elhinni Vivinek, hogy a félpanziós ellátásnak nevezett opcióval nem fogok kínok kínjai közt éhenhalni. Utólag is hálás vagyok érte, hogy eltántorított az utánfutónyi étel beszerzésétől. 😉 Délután szép lassan mindenki elszabadult melóból, majd egy gyors kilépőbörger Siófokon és már kint is voltunk Szlovéniában. Ha szeretnék hű maradni az időléptékhez, akkor ide be kéne szúrnom egy A4-es oldalnyi leírást az utolsó 15 km zergebaszó útjairól, de mindenkit megkímélek most ettől. Szívesen. Idei hagyományokhoz hűen „gyors” sátorállítás a kuksötétben amikor már mindenki alszik, aztán végre éjfél után mi is eldőltünk.
A szombati reggeli gondolata egész hatékony ébresztőnek bizonyult, így sikerült időben kelni. Szuperül aludtam egyébként a sátorhelyeknek kialakított teraszos kertben, de úgy hallottam ilyenkor hozzá lehet jutni egy bizonyos sajtospuffancshoz, ami számomra mindeddig csak legenda volt. Hát, kár volt olyan korán kelni, sajtospuffancs szombaton nem került felszolgálásra. Ezen a ponton maradásunk kérdésessé vált, ahogy a körülöttem ülő többi 20 társamé is, de fájdalomdíjként a már említett félpanzió keretein belül annyira telezabáltuk magunkat, hogy végül nem mutatkozott komoly igény a hazaindulásra. Annál inkább ki a sziklára!
Timivel még otthon a kaller kérdést elintéztük annyival, hogy „kint úgyis lesz valakinél”. Ezt a valakit hamar megtaláltuk Vivi személyében és gyorsan befotóztam a 15 oldalnyi, 20 szektorban nagyjából 400 darab utat tartalmazó részt 😀 Kijelenthető, hogy kallerünk immáron rendelkezésre állt, de a bőség zavarában nem éreztük úgy, hogy előbbre jutottunk volna. Mindenféle telefon, térkép, fotók ellenére elhangzott a „Vivi, vigyél valahova, ahol jó” kérés.
Kinéztük a Hobbit falat a maga 4 db, 4b,4c,5a,5b 10-13m-es útjaival bemelegítés, akklimatizáló_dás céljából. Ez a választás a második akasztásig tűnt tökéletesnek, ahol megtörtént az első beleülés és előkerültek a magyar nyelv mélyebb bugyraiból is válogatott jelzők. Két utat sikerült hármunknak elejteni, ezt követően pedig hitetlenkedve tovább álltunk és séta közben azon töprengtünk, vajon mi vagyunk ennyire bénák, vagy ezeket az utakat valami Kész átverés műsorhoz használták?
Már a Hobbit fal is a szállástól távolabb található szektorok közé tartozik, úgyhogy a felfedezés és a sport kedvéért innen még messzebb sétáltunk. Timivel ezalatt próbáltunk szemre olyan utakat keresni, amik 1. tetszenek, 2. meg tudunk mászni. 6a-t lőttük be maxnak, de még így is rettenetesen sok lehetőségünk volt, úgyhogy az első napi ismerkedős fázisban szerintem többet kolbászoltunk és nézelődtünk, mint másztunk. A legutolsó előtti Kaca szektorban került kijelölésre végül az aznapi fix pont, Vivi egyik projektje. Itt kell szót ejtenem az erdőről és a klímáról, ami röviden gyönyörű és tökéletes. A mászható felületek többnyire K-NY-i síkon helyezkednek el, így a besugárzás egész nap „hátulról” érkezik, a hatalmas fák viszont egészen a sziklafal tövéig nyújtják az erdőt, aminek köszönhetően tűző napsütésben is szinte az összes szektor hűvös, árnyékos. Mivel Timi hősiesen vállalta a biztosítást, nekem nem volt más dolgom, mint előhalászni felszerelésem legfontosabb eszközét, a függőágyat és férfiasan szunyáltam egy órát amíg a csajok dolgoztak.
Ha nem lett volna nálunk telefon, valószínűleg 3 óránál nagyobb hibával tudtam volna csak megmondani az időt, de szerencsére mindenkinél volt egy nagyon pontos riasztórendszer: a pocak, ami időben elindított a kemping és a vacsi felé. Azt hittem reggelire sokat ettem, de ezt a buta felvetést a vacsora gyorsan el is dobta. Nem voltam még sok mászótripen, de az összesen együtt nem ettem annyit, mint itt szombat este 😊 Hab a tortán, hogy minden várakozásomat felülmúlva, a házban sikerült meleg vízben lezuhanyozni! A körülmények áldozataként, társasági ember létemre még világosban, tisztán, jóllakottan és fáradtam ájultam be a sátorba, majd persze ismét egy mozdulat nélkül a reggeli ébresztőig aludtam.
Vasárnap már megérte korán kelni. Előkerült ugyanis a legendás sajtospuffancs, majd ezzel a lendülettel el is fogyott, mielőtt bárki különösebb felhalmozásba kezdhetett volna. Mindemellett persze a többi kajából sem lett kevesebb, így aznap is elfogyott egy kisebb afrikai országnak hetekre elegendő mennyiségű baromfi és disznószármazék. A második napi mászásnak már rendkívül megfontoltan és komoly tervekkel álltunk neki Timivel, a legyen szép és meg tudjuk mászni szempontokat kiegészítette a legyen hosszú kritérium is.
A választás a legtávolabbi Pisani Svet szektorra es annak 30 m körüli útjaira esett. Logikusnak tűnt lekocsikázni a P2-vel jelzett parkolóba és onnan felcaplatni, ami időben biztosan nem, de távban és összességében a szintemelkedést tekintve is jobb megoldásának tűnt. A kocsiból kiszállva gyakorlatilag az első 10 méteren utunkat állta egy patak, amin ugyan keresztbe dobáltak pár nagyobb ágat és összeforgattak nagyobb köveket jelezvén, hogy átkelőhelyen vagyunk, szárazon teljesen esélytelen volt megúszni. Szóvicc érted. Egy kis egyensúlyozás, cipő le-felvétel, jajhovalépjeknelegyekkoszos típusú matekolás után már csak a 150 m vertikál maradt hátra. Annál azért sportosabbak vagyunk, hogy ez komoly kihívást jelentsen, így hamar a szikla alá értünk. Az előző naphoz hasonlóan szintén rövidebb, 5 alja szintű utakkal akarunk kezdeni, ami varázslatos módon ugyanolyan balul sült el, mint szombaton. Ezek az 5b utak ismét úgy fogtak ki rajtuk ahogy egyáltalán nem számítottunk rá, alig tudtunk beszállni, necces helyen volt az első akasztás és úgy az egésznek volt egy kellemetlen mozgása, ami persze elég bosszantó volt a bemelegítőnek szánt utakban.
Ezt nekem még sikerült egy abszolút figyelmetlenségből elkövetett balfaszkodással is megspékelni, ugyanis az egyik utat keresztezte egy sokkal nehezebb, ami függőlegesen ment tovább, az enyém pedig eltraverzált balra. Ennyire azért nem olvastam figyelmesen a fal alatt, hogy ez feltűnjön, úgyhogy bosszankodva a gradelésen kimásztam a nehezebbet, majd lent jöttem rá miért volt halálfélelmem az 5b-nek hitt útban 😀 Ha bemelegítésnek nem is, de tanulságnak tökéletes volt: olvasni, olvasni, olvasni.
Ekkorra már nagyon sokan voltak a szektorban, mindenki azt a pirossal jelzett, melegen ajánlott, nem túl hardcore Svisc 5c utat akarta mászni, amit persze mi is kinéztünk. Sorbaállás helyett az a döntés született, hogy a piros melletti utaknak is legalább olyan szépeknek kell lenniük, mint a pirosnak, úgyhogy go, jó lesz a 6a-b is csak másszunk. Igy lett a trip elején maxnak kikiáltott 6a nehézségből a hétévége stabilan mászott szintje, a max pedig ennél jóval feljebb került. Ha már magunktól nem ez volt a terv, legalább kényszerből kaptunk egy kis fejlődési lehetőséget a tömegtől.
Ezek a hosszú 6-os utak annyival jobban mentek, mint a bokrok tetejéig sem érő 5-ösök, hogy csak nevettünk magunkon, miert akartunk ilyen butaságokat mászni es remekül elvoltunk a nehezebbeken. A 400-ból lehetőség nyilván lett volna bármilyen utat projektelni, lehet, hogy előbb utóbb be is akadt volna egy amire büszke lehetnék, de csak élvezni akartam a mászást, Timi pedig partner volt ebben. Türelmesen tartott minden egyes kiszögellésen, ahol, mint valami turista állandóan megálltam fotózni és ha egészen véletlenül egy áthajláson át eresztett le, akkor bizony hintázni is kötelező jelleggel meg kellett állni amíg kihasználtam az újdonsült játszóterem adta lehetőségeket. A nap folyamán összejött egyébként az összes tervezett piros is, köztük a 35 m-es 6b Avrikelj, így szerintem 100%-os napot zártunk és még elfáradni is sikerült. A hazafelé leséta easy volt, a patakon pedig szinte jólesett átsétálni az egész nap szorító cipő levétele után. Jól ki volt találva ez az útvonal 🙂A vacsora újfent felülmúlta a zacskóslevesre felkészült pocak várakozásait és persze ódákat zenghetnék a főfogásról, desszertről, de lássuk be, szívemhez legközelebb a jéghidegre hűtött, szinte korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló üveges Lasko jutott. Aki eddig eljutott a sztoriban nem cáfolhatja, hogy meg is érdemeltük. 😉 Aznap már nem maradhatott ki ismét az esti szocializálódás, úgyhogy levezetésnek (reméljük az aludni vágyók hallótávolságán kívül) még lenyomtunk egy 3 órás páros/ forgó pingpong bajnokságot. Altatni vasárnap sem kellett.
Gyors hazajutás céljából utolsó napra hagytuk a közeli Luska és Kolomon szektorokat, különösebb tervmódosítás nélkül. A kiválasztás még mindig úgy működött, hogy ami ránézésre megtetszett arra rápróbáltunk. A hétvégén először, a napi elsőnek mászott Trim 5a utat beleülés nélkül sikerült abszolválni, mondhatni belejöttünk. 😊 Annyira tetszett a szikla, az erdő és a teljesen kihalt környék (itt épp nem volt már rajtunk kívül senki) hogy utakat nem is figyelve csak nekiiindultam felfelé amerre vitt a kezem, ameddig engedett a kötél. A fal tetején persze egy csomó fotó elkészítése után kerestem egy standot és visszakóvályogtam a földre, ezzel lélekben én be is fejeztem a hétvégét. Nem úgy Bálint (rátok bízom melyik, voltunk elegen), aki még az indulás előtti órában is a Marjetica 6c útját projektelte. Végül utolsó elrugaszkodásra beadta, aminél jobb élmény szerintem egyikünknek sem kell, méltó zárása volt ez a Pünkösdnek. A hazaút szerencsére eseménytelenül telt, mindössze az M7-re helyezett térképkommentek bolygatták meg néha a nyugalmat. Itthon meglepetésemre a mászózsákom kis zsebéből előkerült két hibátlan állapotú sajtospuffancs, amit nem tudom kinek és hogyan köszönhetek, de nagyon finom volt. 😊 Megyünk majd vissza a mihamarabbi utánpótlásért!
https://photos.google.com/share/AF1QipPHNi-qW1lHd4m6igNXB3sQZxQsClOkAnbXQHM5rqzVgS98ubqBG80FRWB0kDTHMA?pli=1&key=MWZCaWpFSXlkVW1pOWxnZXRWQW9pNy1faHQ2M2p3
