Miért?
Kellemes péntek délutáni bágyadt csend. Miért pakolom veszettül a karabiner és heveder halmot a tűző napon a kocsi csomagtartójába? Minden bizonnyal nem kecsegtet kifejezetten
idegnyugtató elfoglaltságnak a hosszúhétvége előtti csúcsforgalomba ugrani, így 4 óra tájban, mégis
megtesszük. Hogy miért? A mászásért, az élményért, a hangulatért, a társaságért, a természetért. Sok összetevő alkotja ennek a sportnak a függőségi faktorát, amit hosszú évek alatt se sikerült tökéletesen megfejtenem. Mindenesetre azt be kell látni, hogy több rejtett dolog húzódik a háttérben azon túl, hogy az 500 km-rel arrébb lévő követ jobb fogdosni, mint az 1 km-re lévőt. Ha pusztán csak erről szólna a dolog, az kevés lenne.
Végülis elindulunk, izgatottan és jó hangulatban csordogálunk az egyre szélesebbre duzzadó autófolyóban, azzal a boldog tudattal, miszerint kizárt, hogy ne érje meg odamenni.
A határ előtti benzinkútnál megkopogtatja az ablakomat egy pocakos bácsi.
– Látom mászni mentek! Merre? Mit? – kérdezte kíváncsian.
Gondolom a kalaptartón pihenő, és kanyarokban össze-vissza repkedő sisakokból jön a következtetés.
– Kotecnik a cél, ha jól tudom 4a-tól 8c-ig van ott minden – válaszolok kicsit meglepetten.
A fickó elégedetten bólint, majd elújságolja, hogy ők barlangászni mennek, valami 200 m mély szakadékba Bovechez. Elköszönünk, jó szórakozást kívánok, de azt már nem teszem hozzá, hogy semmi pénzért nem préselném be magam egy sötét lyukba a föld alá, mikor mászhat is az ember.
Kinek mi…
Ezután az egyre fokozódó ’ottvagyunkmár?’ érzés kíséretében viszonylag gyorsan begördülünk a kempingre. Nem is annyira hívnám kempingnek ezt a helyet, családi farm a hegyek közt az erdőben, ahol a lovak, tehenek, cicák és erdei madarak közt a folyamatos és kiadós halálra zabálások várnak mindenkire, aki hagyja magát megtömni a kemencés boszorkánykonyhából kisasszézó szlovén nénik által. Nyilván hagyjuk, ezért jöttük! Na jó ezért is! Mire elkezdünk sátrat állítani a holdfényes szürkületben, addigra a korán érkezők is lassan kigurulnak a vacsoraasztal mellől. A miből, mennyit ettem, és mennyit nem kellett volna ennem
hamar a legfelkapottabb témává válik. Kellemes éjszaka, nyári langymeleg levegő, végre a természetben. Vártam már, hogy visszatérjek ide a tavalyi trip után, ahonnan csupa jó élménnyel és
ösztönző megmászásokkal tértem haza.
Hajnali állatricsaj egyvelegre ébredve úgy döntöttünk, hogy ezt a 30 plusz fokot tartogató napot inkább a Bledi tó jeges, kék vizébe csobbanva töltjük, ezzel is ráhangolódva és motivációt erősítve a következő két nap mászásaira. Nem is hozott csalódást a festői vízpart, visszaérve a kempingbe viszont már izgatottan hallgattam a storykat az új szektorok felfedezéséről, elszánt megmászásokról, hőgutáról, defektről és kerékcseréről.
A másnap reggeli sajtospuffancsba fulladás után sikerült a felszereléssel együtt átvánszorogni az erdei kaptatón, és ott várt a fal. Bár nem tartom magam nagy sportmászónak, az itteni formakincs mégis újra visszahozta a motivációmat a köteles mászásokhoz, emlékeztetve, hogy nem csak a boulderezés van a világon. Alvilági peremektől az óriás tufákig és cseppkövekig minden fellelhető! Ez a változatosság azért meg tudja hozni a kedvet a beülő felvételéhez. Kis melegítgetés, majd érdekes textúrájú kitüremkedések fogdosása a sziklafalon, miközben egyre magasabbra emelkedsz a lombkorona szintben. Egy idő után mindenkit elkap az érzés, hogy jó lenne valami nehezebbet és igazán szépet is kipipálni azon a ticklisten. Marjetica, 6c, egész jónak tűnik, nem lehet túl kemény, pont jó lesz lezárni a bemelegedést. Ezen a ponton még nem sejtettük, hogy egy egész napos keseredés veszi majd kezdetét ezen az úton. De ilyen ez, hiába bosszant, hiába nem is tetszik már, egy idő után olyan idegesítővé válik a probléma, hogy fokozatot, arcot és terveket félre téve
muszáj letudni a rohadékot.
Az órák telnek, a déli nap hevíti az erdőt, szakad a víz a mászóról, és szakad a mászó a falról. A fásultságot elnyomandó felfedeztünk pár ígéretes utat a szektorban, illetve a Nos nevű, impozáns áthajlásokat és magas táblákat tartogató részt is szemügyre vettük, ha már a tavalyi tripen ez kimaradt. Már a sátor előtt, és a függőágyakban való fetrengés és a gondtalan vacsora utáni erdő
nézegetés képe derengene fel előttünk, de kap még egy utolsó kísérletet az elátkozott út. A siker elmarad, lefőve, de vidáman ballagunk a le a sátrakhoz a pazar kilátásban. Nem is annyira érdekesek ezek a megmászások. A szabadsággal átitatott erdei kempingezés, az istállóban a lovak közt fecskéket kergető kiscicák, és a végtelen vacsora elég jól feledteti a bosszúságot. Hajnali esőkopogás riaszt az öntudatlan álomból, majd képszakadás és napsütéses reggel. Az eső úgy látszik kegyes volt hozzánk, csak egy kicsit lehűtötte a levegőt, amiért mindenki hálás lehet, itt a megmászós idő.
Némi önuralommal sikerült visszafogni a reggelire elfogyasztott termékek számát, így egy fokkal könnyedebben kaptattunk fel a falhoz a sátorbontás után. Nem is akartam a tegnapot keserítő
utat mászni, de mikor elhaladtunk mellette valami csak motoszkálni kezdett bennem. Gyorsan 
bepakolom a közteseket, aztán egy próba, és lesz, ami lesz. Csomó bekötve, érintem a kezdőfogást, de valami más, mint tegnap. Mintha lehűtötték volna a követ, vagyis inkább tegnap volt felhevítve. Minden tart, az történik, amit szeretnék, és a beszerelés helyett egy sima topolással indul a nap. Elég örömteli pillanat, csak utólag fog el a rossz érzés, lehet, hogy nem ezeken a peremeken kellett volna letörni az ujjaimat, így bemelegítésnek. A fokozat igazából mellékes, bár másztam már ennél könnyebb 7a+-t is, de hát ilyen ez az old school stílus.
Tavalyi elmaradt tervünk szerint idén végre felmentünk a barlanghoz, ami igazán lehengerlő, és formakincsben bővelkedő, gigászi áthajlásokkal nyűgöz le minket. A föld mély gyomrából felkavargó hideg légáramlatok pedig mindenki számára kellemes megnyugvást hoznak. Rámegyünk a Mamut nevű prémium 6b-re, ami szép és energikus mozdulataival sokunknak tartogatott egy élményteli mászást. Körben a szektorban egymás mellett dörrennek a motivált próbák, mindenki megfeszül még egy utolsó nekifutás során a kiszemelt projektjén. Végszóra egy csodás tufákon cikázó, áthajló, boulderes útba is beleszeretünk. Lesz miért visszajönni. A kocsiba pakolászás közben a farm állatai nyugalommal veszik tudomásul, hogy végre elvonul az emberhorda, újra övék a birtok, ki lehet bontakozni, és nem kell itt tovább kerülgetni a köteleket és csilingelő vasakat magukra aggató, buta kétlábúakat. Mi pedig élményekkel telve gurulunk vissza, a jelen perspektívából nem is annyira hívogató Budapestre.
Ha még mindig ott motoszkál a kérdés, hogy miért? Hát ezekért az élményekért. A közösségért, a felfedezésért, a szabadságért, a mászásért. Kotecnik ezúttal sem okozott csalódást. Remélem hamarosan újra találkozunk.
