Dolomitok I.

Hatalmas felhőszakadás után találkoztam Tomival a Falzarego hágó alatt a Dolomitokban egy mellékút kereszteződésében, ahonnan együtt  indultunk tovább a fél éve kiszemelt utunk felé. A célunk a Taibon Agordino nevű településtől nyíló San Lucano völgy dolomit obeliszkje.

A 2872 m magas Monte Agnér nem túl ismert csúcs, „eltörpül” a környező 3000 m feletti hegyek között, viszont északi fala a legnagyobb, útjai a leghosszabbak a Dolomitokban. A választásunk is pont ezért esett erre a sziklaóriásra. Az első utat Francesco Jori, Arturo Andreoletti, és Alberto Zanutti mászta ide az északi falra 1921. szeptember 14-15, V-ös nehézségi fokozatban. A híresebb Spigolo Nord utat pedig 1932-ben Celso Gilberti és Oscar Soravito VI- ért. Többen letették még ezután itt kézjegyüket, mint például a Messner és Coubal testvérek. Az utak hossza a falon 1200-1600 m között változik.

Mi a Jori utat tűztük ki célul a Buscaini variánssal. Ez egy 48 kötélhosszas 5+/6- os mászás, 14-16 óra kalauzidővel és nagyjából a fal közepén halad felfelé.
Stratégiánk az volt, hogy ahol a nehézségek engedik, ott szinkronban haladjunk, de a falban történő bivakra is készültünk cuccokkal az út hosszúsága miatt.
A parkolóból a falat szemlélve beszélgettünk: – ez tényleg akkora, mintha a Nagy Zinne északi falát háromszor egymásra tennénk?
–Abszolút nem tűnik akkorának, talán elmérték.
Az északi fal alatt van egy bivakház (Cozzolino bivak 1560 m), amelyet a völgyből kb. 1,5-2 órás kapaszkodással értünk el néha szó szerint, fix kötelekbe, 750 m szint.

A dohos levegőjű bivakházból 10 perc sétával lehet elérni a beszállást.

Mi 5 órakor szerettünk volna beszállni, ezért óvatosságból már 4 órakor felkeltünk. 5 órakor még a kb 6-7 méter mély „bergschrund” tetején egyensúlyoztunk kiscipőben-telegatyával, hogy meg tudjuk közelíteni a falat, a pszichés bemelegítés tökéletes volt. Fél hatkor szálltunk be.

Úgy terveztük, hogy V-ös nehézség alatt fogunk szinkronban mászni, de a vége az lett persze, hogy a gyorsaság érdekében az V-ösökön is így haladtunk fel.

A toponk a 17-ig kötélhosszig talán stimmelt is, de innen egy III-as rész helyett kb. VI+-ra adható mohás vállrepedés és egy áthajló 10 méteres tábla jött. Átmásztunk rajta, innentől a topo már semmit sem ért. Kb. 400 méterre a földtől elvesztettük az utat. (a Buscaini variáns nem a főkéményben visz, hanem mellette a falon, ellentétben az original Jori úttal). Innen felnézve kibukkant a csúcs is, hát ugyanazt a magasságot láttuk még magunk felett, mint pár éve a Marmolada déli fala alatt állva. Hihetetlen mennyire összetöpörödik a felettünk lévő fal, ha azt még alulról nézzük. kb. 200 métert másztunk fel egyenesen még, de itt már biztos volt, hogy teljesen rossz helyen vagyunk. Amit lentről néztünk kémény, hogy abban kell haladnunk kb. 150 m-re balra volt vízszintesen mellettünk egy nehéz áttraverzálással, és lényegesen nehezebbnek tűnt, mint a topo szerinti V-ös fokozat, jobbra kb. 50 méterre egy barátságosabb kb. 5 méteren áthajló kéményt láttunk. Kis vacillálás után a jobb oldali mellett döntöttünk.

A kéményben már az  V-VI-os hosszokat biztosítva tettük meg, és kiértünk egy nagy köves teraszra. Ekkor már délután két óra felé járt, a felhők gyülekeztek, csöpögött az eső, dörgött-villámlott is odébb, így bebújtunk a bivakzsákjainkba és vártuk a komolyabb égi áldást. De  csak nem közelített a vihar, megúsztuk. 5 óráig pihentünk itt -ami ránk is fért- és közben megállapítottuk, hogy kijutottunk az északi él útjába a Gilberti-Soravito útba. Persze erről nem hoztunk topo-t. Felnézve az él két nagy sárga toronyba forr bele, lenézve sejtettük, hogy ennek az útnak a nehéz része még fölöttünk van.

Egyedül abban bíztunk, hogy viszonylag sűrűn mászott út ez az él, és imitt-amott találunk szögeket iránymutatásként. Emlékfoszlányainkban szögelt standok derengtek. Szerencsékre így is volt.
A torony lehető „legkönnyebb” részeit követve V-ös mászásokkal értük el ennek az útnak a kulcshelyét, amit nem bánok, hogy Tominak sorsolt az út. Sima falon 7-8 méterre a standtól lóg két szöget összekötő 1,5 m-es „cipőfűző”. Már a horror cucchoz felállni is legalább VI+ volt. Sokan nem tudják itt leküzdeni a nehézségeket, ereszkedő maillon van a standban is, de nem értjük, hogy lehet innen leereszkedni kb. 1000 métert. Tomi felmászott a cipőfűzőig, megerősíti a lötyögő szögeket, de az egyetlen lehetőség jobbra van, legalább VIII-/VIII-as mozdulatok mikro lépéseken. Az inga traverzt választja, és belibbenve a mellette jobbra lévő bevágásba megtapintott egy szöget. Hát ez volt a trükk. De hogy mászták ezt ki 1932-ben? Hogy álltak fel cipőfűző szögeit beverni? A bevágásba lenézve még láttunk egy faéket és egy szöget, valószínű itt megy fel az út VI+-ért. Az ingatraverzben még másodmászásban is nagyon észnél kellett lenni, hogy a kiszakadó köztes esetén ne legyen nagy csattanás a bevágás oldalfalán. Hál’ Istennek félkötéllel elég jól lehet technikázni.

Ezután még két hosszt másztunk utólag megnézve állítólag V-ért, majd találtunk egy jól használható, kiépített bivakpárkányt. Ekkor már este fél 10 volt. Pszichésen és fizikailag nagyon elfáradva úgy döntöttünk elég volt mára, megágyaztunk a párkányon, és megbeszéltük, hogy soha többé nem mászunk ilyen hosszú utat.

Másnap korán keltünk (5), már ha aludtunk, sok szakaszos kevés alvás, és nekivágtunk a további ismeretlennek. Már az alattunk lévő hosszokban is érdemes volt a megérzéseinkre hallgatni, hogy merre mehet az út, pl. ne a stand fölött kezdjünk el mászni, hanem 5-10 méter traverz és ott fel, úgy, hogy szögek egyik irányba sem mutatták az irányt, pláne a nem létező kalauzunk.  Pár „jól kimászott” 60 méteres hossz után a nehézségek alább hagytak, és fent álltunk a második, magasabb sárga torony tetején, ahol két bot jelezte az út végét. Ez a szakasz kb. 2 óra alatt sikerült.

Vizünk szinte teljesen elfogyott, (6 litert vittünk összesen) havat gyűjtöttünk a lemenethez.

Tudtuk keserves lemenet lesz, mivel a lemeneti út egy másik völgybe visz le 4 óra „sétával” Frassené-be, ami a Col Di Prá mellett hagyott autónktól kb. 18 km-re van. A kalauzok amúgy azt ajánlják, hogy „depozz be egy MTB-t Frassenébe, hogy a kocsihoz ne kelljen még két nap mászás után visszaszenvedni magad, bringával sokkal kényelmesebb és gyorsabb”.  Elhagytuk a lemeneti úton lévő Bivacco Biassin-t, ahol beírtuk magunkat a csúcskönyvbe, és teljesen kiszáradva értünk le a csúcs alatt 1000 m szinttel lejjebb lévő Rifugio Scarpa-hoz, itt már szinte imádkoztunk a folyadékért.

A vendéglős fél órás várakoztatással ki is szolgált . Frassené-ből gyalog indultunk vissza az autóig, 5 km után eleredt az eső , egy fa alatt várva a frissítő zuhany végét, egy olasz megkérdezte elvihet-e valameddig. Persze. Még 5 km –rel közelebb jutottunk az autóhoz. Kis séta (1-2 km) után vizet töltöttünk Taibon A.-ba az üvegünkbe egy köztéri kútnál, megáll egy autó, a sofőr kiszólt, hogy elvihete-e, és  a Spigolo Nord-ot másztuk –e? Mindkettőre a válaszunk: -Persze!!  Kiderült, hogy Ő egy helyi hegyimentő, és éppen mászni volt a Mounte Agnér-el el szembe lévő Pale San Lucano egyik tornyán. Egészen a kocsinkig elvitt, valószínűleg sejtve mekkora segítséget nyújtott ezzel nekünk, fáradtlábú mászóknak. Sörök, Becherovka, pasta arrabiata majd a kocsi mellett a pókok között alvás.
45 kötélhosszt másztunk 15 órán keresztül, két nap alatt. Jori-Spigolo Nord variante.

Mószócucc: Két 60 m-es iker/félkötél, 4 db rövid 6 db kihosszabbítós expressz, 1 db éksor, 3 db friend, 3 db profil 3 db késszög.
Másnap a Dolomitokban eltölteni kívánt egy hetünk első állomását magunk mögött hagyva indultunk el Cortina D’Ampezzo-ba az elkövetkező napok időjárás előrejelzéséért.
Folyt köv.

u.i. köszönet a lábamnak, hogy kibírta a túra előtt egy nappal vásárolt Katana Laces-t, amit egyébként csak ajánlani tudok mindenkinek.

Mászók: Vörös Tamás és Flaska Péter